Kora reggel keltem át komppal a déli partról. A kellemes hőmérsékletnek köszönhetően frissen szedegettem lábaimat az egyre emelkedő útvonalon. Régről ismert helyszíneket indultam felkeresni a Lóczy-tanösvény mentén.
Lekanyarodtam a Belső-tó felé, hamarosan már az erdőben bandukoltam. Elsőként a Hármashegyi-kúp tetejére kapaszkodtam fel. Néhány percig csak gyönyörködtem a táj szépségében. Az Aranyház következett, legutóbbi látogatásom óta meglehetősen benőtte a növényzet. Gyors egymásutánjában az Átjáró-, a Kalapos- és a Borsóköves-kúpot érintettem, néhány pillanatot eltöltve mindegyiknél.
A Hálóeresztő felé vettem az irányt, elhaladtam a Sajmeggyes-kúp mellett. A Borzvár és a Félbevágott-kúp kedvéért rövid időre ismét megálltam, majd lombok hűsítő árnyékában első pihenőmet tartottam egy padon üldögélve. Közben teát kortyoltam és szendvicset majszoltam. Kellett az erő a félsziget vadregényes, nyugati oldalának leküzdéséhez.
Csodálatos erdei környezetben gyalogoltam tovább, egy-egy jellegzetes formájú fát ismerősként üdvözöltem. A hőmérséklet még mindig ideálisnak bizonyult, a Gurbicza-tetőhöz vezető lépcsősor azonban már megizzasztott. Ezután hosszas ereszkedés, majd újabb erőfeszítést követelő kaptató várt rám a Csúcs-hegy magaslata felé törve.
Sobri Jóska barlangjába kicsit behúzódtam kifújni magam, aztán még feljebb másztam a fokozódó melegben, de tudtam, hogy fantasztikus balatoni panorámában gyönyörködhetek. Így is lett, ez a látvány minden fáradtságot megér.
Tovább folytattam a „hullámvasutazást”, ereszkedés után ismét felfelé, immár a Nyereg-hegy geológiai csodái között vezetett az ösvény. A kilátás továbbra is pazar, a környező táj varázsa elbűvöli a turistát.
Ezután az Apáti-hegyre, az Őrtorony-kilátóhoz igyekeztem. Sajnos, hamarosan eltűnt a természet kínálta nyugalom, a közeli parkoló felől csapatostól nyomultak az emberek a kilátóhoz. Magyar és német nyelvű hangoskodás, nem csoda, hogy a természet védelme érdekében lekerítették ezt a részt. Nyüzsgés a kilátó teraszain, a körpanoráma lenyűgöző, élvezetét azonban zavarja a beszélőkéjét nem csillapító sokaság.
A kerítés túloldalán végre megint egyedül haladhattam, ekkor már izzasztó melegben ereszkedtem le a hegyről. Nyílt terepen, szőlőültetvények között lépdeltem. Ismét a Belső-tó felé közelítettem, azonban lekanyarodtam balra, a Kis-erdő-tető irányába. Egy darabig kerítések között gyalogoltam, majd beértem az árnyékot adó fák közé.
A „változatosság kedvéért” megint meredek lépcsősoron másztam egyre magasabbra, időnként megállva, amíg röviden kilihegem magam. Aztán tátva is maradt a szám, ahogy a lombok közül lepillantottam a Külső-tó kéklő felszínére és visszanéztem a messzeségben aprónak látszó kilátóra. Újabb fantasztikus szikla-alakzatok mentén sétáltam, majd lejteni kezdett az ösvény.
A Szélmarta sziklák mellett megpihentem kicsit, falatoztam, de a tűző nap gyorsan továbbindulásra késztetett.
Immár az Óvár felé kaptattam, közben vissza-visszatekintgettem a már magam mögött hagyott festői szépségű vidékre. Feltűnt az Aszófői-sarok, a Hajógyár és Balatonfüred látképe, aztán ismét erdei környezetben, hatalmas sziklafalak tövében szedegettem egyre jobban fáradó lábaimat. A Barátlakásokat belülről is megszemléltem, rövidesen pedig ismét a „civilizációban” találtam magam.
Átkeltem az úttesten és a legelső üres padra letelepedtem a Balaton partján. Italkészletem eddigre jelentősen megcsappant, szendvicsekből viszont elegendő tartalék maradt.
A pihenő után még hosszú út állt előttem, a part menti járdán elindultam a révhez. Horgászok, fürdőzők, piknikezők mellett haladtam el, elhagytam a Hajóállomást, búcsúpillantást vetettem az erdős magaslatról letekintő apátságra és lassú ütemben tovább poroszkáltam.
A révnél olyan szerencsém volt, hogy a jegyváltás után azonnal felszállhattam az éppen induló kompra. A Tihanyi-félszigeten szerzett újabb élmények ezúttal is megérték az időt, erőfeszítést, fáradtságot és izomlázat.
Zoli