Hainburgot elhagyva, a közeli Bad Deutsch-Altenburg-nál átkeltünk a Duna-hídon a folyó bal partjára és egy másik régi kedvenc helyszín, Eckartsau felé folytattuk utunkat. Rövid autózás után megérkeztünk, a kocsit az egykori császári vadászkastély parkolójában hagytuk.
A kastély a Donau Auen Nemzeti Park érintetlen természeti környezetébe simulva, 27 hektáros tájkert közepén magasodik. Sárga falaival azonnal szembetűnik, most sem hagytuk ki, hogy legalább átsétáljunk rajta, néhány pillanatot időzve az udvar közepét díszítő virágokkal körbevett kis szökőkút mellett.
A szépen gondozott kastélypark színes virágokkal tarkított zöldellő növényzete ezúttal is ámulatba ejtett bennünket, majd őszi kirándulásunkhoz hasonlóan, az apró tavacska hídján átkelve megindultunk a túraösvényen, megcélozva a Duna-partot. Kora délután az addigi napsütést felhősödés váltotta, amire fel is figyeltünk, ennek ellenére lendületesen szedegettük lábunkat a csodálatos természeti környezetben.
Más kirándulókkal is találkoztunk, kereszteztük a kerékpárutat, ahol számos bringást láttunk, végül négylábú társunkat is beleszámítva, csak mi négyen csörtettünk a folyó felé. Mire a parthoz értünk, súlyos fellegek gyűltek fölénk és feltámadt a szél. Egy-két fényképet azért hamar ott is készítettünk, majd a lehető leggyorsabb iramban visszafelé indultunk. Időközben eleredt az eső, egy darabig azonban ez még nem okozott gondot.
Egyre jobban esett, hirtelen egy kis mocsári teknős jött velünk szembe az úton. Muszáj volt megállni néhány fotó és rövid videó kedvéért. A cudar idő ellenére mosolyra húzódott a szánk, aztán fokozott iramban siettünk tovább.
Egyszer csak hatalmasat villámlott előttünk, kisvártatva iszonyúan megdörrent az ég. Szegény kutyánk legszívesebben az erdőbe menekült volna, csak a póráz tartotta féken. A zuhogó eső irgalmatlan felhőszakadásra váltott, nyári ruhánkban és cipőnkben szó szerint bőrig áztunk.
A dörgés egyre inkább kelet felé távolodott, mire az autóhoz értünk, szinte már alig esett az eső. Száraz ruhánk nem sok volt tartalékban, rögtönöztünk valami csereöltözetet és pokrócokba bugyolálva beültünk a kocsiba. Meglehetősen szokatlan látványt nyújtottunk, a következő pillanatban kitört belőlünk a hangos nevetés.
Kirándulásokon, túrákon legtöbbször van velünk elegendő „túlélő-felszerelés”, ezúttal sajnos nem számoltunk a viharral. Még az esernyő is a csomagtartóban maradt.
Előzőleg még más helyszíneket is tervbe vettünk, a történtek után persze azonnal hazafelé indultunk. Mire a határon átértünk, gyönyörűen sütött a nap, teljesen száraz úttesten haladtunk. Egy biztos, ezt a délutánt sohasem fogjuk elfelejteni!
Ildikó és Zoli
