Tunéziai utazásom során az algériai utazási iroda által szervezett fakultatív programon vettem részt Sidi Bou Said-ban és Tuniszban.
Sidi Bou Said
Korábban évekig dolgoztam idegenvezetőként. Munkám során mindig beszélni kellett, bemutatni a látnivalókat, mesélni a történelemről, érdekes sztorikkal szórakoztatni a turistákat. Hát, itt ez nem jellemző. A szakképzett idegenvezetői munka ezen a kiránduláson csak annyit jelentett, hogy megszámolják az utasokat induláskor, vajon mindenki felszállt-e a buszra. Sőt, többen is jönnek a kirándulásra, mint amennyi az ülőhelyek száma. Ültek a busz lépcsőjén, álltak is többen a Sidi Bou Said-ba vezető úton. Viszont hangulat, az volt. Végig szólt az arab zene, mindenki tapsolt, énekelt, többen táncoltak. Élmény volt egy ilyen csoporthoz csatlakozni.
A festői szépségű Sidi Bou Said-ba érkezve megcsodáltuk a város házait. Nem ez volt az első alkalom, hogy itt jártam. Ennek a településnek olyan különleges a hangulata, hogy meglátogatását soha nem szabad kihagyni. A mór stílusban épült fehér házakat kék ablakok, ajtók és zsalugáterek teszik elbűvölővé. Sidi Bou Said Tunézia ékszerdoboza, ami megőrizte eredetiségét és hangulatát.
Tarekkal, a macskaköves utcákat járva bukkantunk rá a Dar El-Annabi magán múzeumra, ami egy házat mutat be eredeti bútorokkal és kerttel. Bepillantást nyerhettünk egy egykor itt élő család életébe, ámultunk a pazar berendezés láttán, lelkesedtünk a könyvtárszoba könyvekkel megtöltött szekrényeiért, a konyha felszereltsége lenyűgöző, a szobák színes szőnyegei, a kert csodálatos növényei és a lélegzetelállító panoráma maradásra késztetett. De sajnos indulnunk kellett a buszhoz, ami vitt bennünket tovább a fővárosba, Tuniszba.
Tunisz
Tuniszban megvannak a legkedvesebb helyeim, amiket mindig megnézek, ha ide visszatérek. Szeretek végigsétálni a Habib Bourguiba sugárúton az óratornytól egészen a Medina bejáratáig. Séta közben megnézem a Libraire Al Kitab kirakatát, ami itt a kedvenc könyvesboltom. A járdán, a bolttal szemben vár egy fehérre festett telefonfülke, ahova betehetjük feleslegessé vált könyveinket és innen újakat szerezhetünk helyettük. A városi színház épületét mindig ámulattal nézem, lépcsőjén emberek ülnek, ez itt egy felkapott találkozóhely. Megcsodálom a Dior kirakatát, most éppen Natalie Portman által reklámozott Miss Dior plakát van a kirakatban. A Szent Vincent de Paul katedrális neobizánci stílusban épült, vele szemben sorbaállás, mindenki az I love Tunis utcai dekorációnál szeretne fotózkodni.
A Medina bejáratánál frissen facsarják az ananász levét. Még soha nem ittam ilyen finomat. A fügekaktusz árus ugyanott áll a tolós kocsijával, ahol mindig. Jégkockák közé rejti a gyümölcsöket, kesztyűt húz, mi választhatjuk ki, melyiket nyissa ki nekünk és ott a kocsi mellett felvágja, mi megesszük. A szökőkutak működnek, a Porte de France alatt jönnek-mennek az emberek. Nézem a színes forgatagot, az árusokat, a souk szűk kis sikátorait. Beszippant ez a világ. Elered az eső, de itt ez sem zavar. Sétálunk tovább az árusokkal és portékáikkal zsúfolt utcákon.
Tunisznak vannak nem szép részei is. De hát hol nincsenek. Vannak utcák, melyeket elborít a szemét, legszívesebben egy csapatot toboroznék, hogy megtisztítsunk mindent, hiszen ezek az egykor fehérre meszelt házak, a kovácsoltvas erkélyekkel még így romosan és piszkosan is csodaszépek.
Szeretem, hogy itt a kóbor cicák mindenkihez tartoznak. A boltok és éttermek előtt műanyag flakonok levágott aljából mindenhol friss víz és maradék étel várja őket.
Két és fél óra tesszük meg az utat Tuniszból Sousse-ba. A buszban újra szól a zene, mindenki énekel, tapsol, szinte táncolunk az üléseken.
Tevegelés
Másnap meglepetés várt. Tarek megkérdezett valakit, aki ismert valakit és annak a valakinek is volt egy ismerőse, neki pedig tevéi. Hát így jutottam el földig érő hosszú ruhában egy teve hátára. Amíg a teve állt, nem tudtam ilyen ruházatban felülni rá, de aztán szépen megsimogatták (én is), leültették és már részese is voltam egy izgalmas kalandnak, mely vitt a hátán a hatalmas kaktuszok mellett.
Monastir
Itt sem először járok. Újra a Hotel Mezriben van a szállásom. Háromcsillagos szálloda, tengerparti kilátással. A felszereltsége hiányos, a zuhanyrózsa eltörve, a fürdőkádnak nincs dugója, de a szálloda fekvése olyan kiváló, hogy mindezek semmiségnek tűnnek. Az ablakból a tengerre látni és kilépve a kapun, ha balra indulunk tíz-tizenöt perces sétával már elérjük a Ribat masszív tömbjét, őrtornyát és mellette a Nagymecsetet.
Ez itt Bourguiba elnök szülővárosa, aki nemcsak egy köztársasági elnök, hanem az államalapító, az egész életére megválasztott elnök szülővárosa. Itt van a Bourguiba család mauzóleuma.
Az egész város lüktet, a főtér tele van emberekkel. Itt mindenki beszélget mindenkivel. Ehetünk fagyit, fánkot, parázson sült kukoricát, csapatit. De mi crepes-re vágytunk, ami itt a Heritage Coffee Shop-ban a legfinomabb.
Ez a tengerpart a helyieké. Nem foglalják le a szállodák privát partszakasznak. Tele van családokkal, a keskeny homokos part és a tenger is. Itt este kezdődik az élet, ha kicsit enyhül a forróság. Megtelnek az éttermek, a kis utcai falatozók, mindenhol ül valaki, senkit nem zavarnak a kóbor kutyák, a zene. Az egész város olyan, mint nálunk otthon karácsonykor. Színes lámpafűzérek gyúlnak a házakon, pálmafákon. Itt élet van. Ez hiányzik nekem otthon. De most, ha csak egy kis időre is, de úgy érzem én is idetartozom.
Másnap a hajnali géppel repültem haza. Remélem, nem utoljára jártam ebben a számomra megunhatatlan, csodaszép országban.
Ildikó
